2. fejezet

étfőn, amikor beértem az iskolába, vártam, hogy találkozhassak Cole-lal. Izgatottan mentem be az első órára, mert annyi mindent meg akartam beszélni vele, mindent, ami éjszaka a fejemben kavargott. Csalódottan láttam, hogy nem ül a helyén. Gondoltam, hogy csak késik, de amikor már a tanár bent volt elszomorodtam. Egész nap egyedül kell lennem, és várnom kell arra, hogy újra találkozzunk.

Így telt el egy hét, hogy nem jött suliba. Kezdtem nagyon megijedni, mert amikor elválltunk, elég ijedtnek tűnt. Fel akartam hívni, de rájöttem, hogy nem is tudom a telefonszámát, azt se, hogy hol lakik. Szinte semmit nem tudok róla. Várok. Mást nem tudok csinálni. Remélem, hogy holnap már jön suliba. Lassan hazaballagtam, amikor megláttam egy alakot az ajtónk előtt. Ahogy közeledtem láttam, hogy egy férfi az. Reménykedni kezdtem, hogy Cole az. Amikor odaértem az ajtóhoz kővé dermedtem. Egy hatalmas kopasz tetovált fejű fickó állt előttem.

-                    Helló, Édes! Ha épségben akarod látni a szeretteidet, akkor kövesd az utasításaimat!

Rögtön Cole jutott az eszembe. Mi van, ha vele történt valami baj? Azt nem bocsátanám meg magamnak. Vagy ha az anyámat tartja fogva?

-                    Először is szakítanod kell a barátoddal, majd el kell jönnöd erre a címre.- azzal a kezembe nyomott egy papír cetlit.

-                    Legalább árulja azt el, hogy ki maga, és, hogy ki az az ember akit fogva tart!!!! -kezdtem kijönni a sodromból.

-                    Na, Cicám! Azért ne szaladjuk ennyire előre. Mindent a maga idejében. Megtudod csinálni vagy nem? Ha nem akkor azt nagyon meg fogod bánni.

-                    Hát…nincs más választásom. Úgyhogy rendben. Szakítok Cole-lal.

-                    Helyes ez a beszéd! Akkor holnap már el is intézheted.

Megnyugodtam, hogy nem Cole-t fogta el, és kínozza.

- Van egy kis probléma. Cole-t már lassan két hete nem láttam.

- A kis szemét…

- Mi baja van mindenkinek Cole-lal?- hüledeztem

- Ezek szerint még nem mondta el neked, hogy mi ő valójában.

Tudtam, hogy valamit nem mondd el Cole! Már csak az a kérdés, hogy mi is ő igazából.

- Szóval Cole egy démon. Méghozzá a tűz démonja.

- Démon? Hogy érted ezt??

Majdnem megállt bennem az ütő. Hogy érti azt, hogy démon? A kérdésemet elengedte a füle mellett.

- Ashley kapsz 48 órát!

×××

Másnap az iskolában nem tudtam figyelni. Cole még mindig nem jelentkezet. Lili már jött az iskolába. Meg is lepődtem, hogy ott vár a szokásos helyén a suli előtt. Odarohantam, és a nyakába ugrottam.

- Jaaaj! Szia, Lili! Hogy vagy? De rég láttalak!

-  Nyugi, nyugi! Itt vagyok! És semmi bajom nincsen már.

Nem tudtam, hogy elmondjam e neki ami tegnap este történt. Végül is az a fazon nem mondta, hogy nem beszélhetek senkinek erről.

-                    Figyelj, Lili! Tudod van az a fiú aki megmentett. Akivel mindig bementem hozzád a kórházba. Cole-nak hívják, és az a helyzet, hogy összejöttünk. Viszont éreztem, hogy valamit eltitkol előlem. Ez ki is derült tegnap, amikor hazaértem, láttam, hogy egy fickó van a teraszon…

Mindent elmeséltem Lilinek.

-                    Démon?- hüledezett Lili- mint a Bűbájos Boszorkákban? Akkor te meg vagy a boszorkány??

-  Lili! Ez most komoly! Én sem hittem ezekben eddig, de most már igen.

-                    Azt hiszem, hogy nekem vissza kell mennem a kórházba! Nem hallottam tisztán. Komolyan hiszel ezekben a badarságokban?

Már rég megbántam, hogy elmondtam Lilinek ezt az egészet. Nem hiszem el, hogy a legjobb barátnőm nem hisz nekem, pedig már ovis korunk óta elválaszthatatlanok vagyunk, és soha nem hazudunk. Miért éppen ebben a dologban hazudjak?! Inkább hagytam az egészet, és mentem az órára. Meg is lepődtem volna, ha Cole ott ült volna mellettem. Szerintem elég furcsa, hogy pont akkor tűnik el, amikor ez az alak megjelent.

A nap nagy része unalmasan telt. Lilivel se beszéltem a reggeli vitánk óta.

Amikor hazaértem láttam, hogy egy idegen autó áll a felhajtón. Amikor közelebb értem láttam, hogy egy ismerős alak az. Leparkoltam a kocsi mellé, és ijedtemben majdnem bevágtam a fejemet a kocsi tetejébe.

-                    Szia, Ash! Rég láttalak.

Cole volt az. Itt állt az autóm előtt egy démon. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Ordítsam le a fejét, vagy beszélgessek vele úgy, mintha semmi sem történt volna? Inkább az utóbbi mellett döntöttem.

-                    Szia Cole! Miért tűntél el olyan gyorsan a városból? Talán a szüleim ijesztettek el?

Ezt csak viccnek szántam, de láttam, hogy nincs valami túl jó kedvében.

-                    Figyelj, Ash! El kell tűnnöm a városból! És most is csak elbúcsúzni jöttem ide.

-                    Veled megyek..

-                    Ashley! Nem jöhetsz velem, túl veszélyes lenne számodra.

-                    Cole! Tudom, hogy démon vagy!- most már nem tudtam úgy beszélni, mintha semmi sem történt volna..- Nem tudom, hogy mit jelent, de azt nagyon is jól tudom, hogy szeretlek akármi is vagy! Miért nem mehetek veled? Talán lemészárol a kopasz tetovált fejű??

Rátapintottam a lényegre.

-                    Járt itt?? Tudtam, hogy nem szabad, hogy egyedül hagyjalak! Mit akart?

Elmeséltem neki is a történetet az elejétől a végéig. Ő legalább elhitte, nem úgy mint Lili.

-                    Hát akkor nincs más választásod, mint hogy velem gyere! De nagyon kell vigyáznod, mert az a fickó nagyon veszedelmes. Aki ujjat húzott vele, az rendszerint meg is halt. És ami a szakítást illeti úgy kell csinálnunk mintha szakítottunk volna, mert szerintem minden lépésedet figyeli! Úgyhogy most kész vagy egy jó kis kiadós vitatkozásra?- a végét már elmosolyogta.

Bólintottam, és elkezdte.

-                    Ashley! Megmondtam, hogy nem akarok semmit tőled, és arra is, hogy hagyj békén, de te felhívtál és ide rángattál, hogy muszáj beszélnünk. Na most itt vagyok! Mondjad mit akartál mondani? Vagy már nem is mered, hogy szemtől szembe vagyunk??- el kellett ismernem, hogy nagyon jól csinálja, de most rajtam volt a sor.

-                    Igen! Ide hívtalak, azért, hogy elmondjam neked, hogy nagyon elegem van belőled, és abból is, hogy állandóan hazudsz. Vége! Ennyi volt nem szeretlek többé! Tűnj el innen, és ne is gyere vissza soha többet!- reméltem beválik.

Cole kiviharzott a szobából, reméltem, hogy visszajön. Megláttam az asztalon egy papír fecnit. Nem tudtam, hogy kiírta. Odarohantam, és láttam, hogy egy csúnya firkálás az egész.

Gratulálok, ügyes voltál! Most miután lepattintottad a srácot jöhet a következõ feladat. Találsz a papír hátulján egy címet. Gyere el ide, de egyedül! Se a rendõröknek ne szólj senkinek érted?? Mert ha szólsz akkor megölöm azt akit elfogtam.

Megfordítottam a lapot, és láttam, hogy tényleg ott van egy cím rajta, amit eddig nem vettem észre.

Az is ugyanolyan csúnyán volt írva mint a levél.

Cím: 1150 South Beverly Drive, Crowne Plaza Beverly Hills.

Egyáltalán, hogy kerülhetett ez ide? Ha visszaér Cole meg kell tőle kérdeznem. Úgy gondoltam, hogy valamivel elfoglalom magam, amíg nem ér vissza. Elkezdtem pakolni a ruháimat, de nem jutott tovább mert Cole már vissza is jött.

-                    Figyelj! Most rögtön össze kell pakolnod, ha velem akarsz jönni…

-                    Cole! Járt itt a fickó. Nem tudom, hogy hogy jött be, de ezt találtam az asztalon!-a kezébe nyomtam a papírt.

-                    Erre most nincs idők, majd ha biztonságban leszünk, megbeszélünk mindent, csak pakold össze ami kell!! Addig elintézem a szüleidet, hogy azt higgyék, hogy Liliékkel mentél kirándulni.

10 perc múlva már a kocsiban ültünk, és észak felé tartottunk. Nem mertem megszólalni, mert láttam a szemén, hogy nagyon ideges. Ha igaz lenne a mondás, hogy ,,ölni tudna a szemével”, akkor nem sokan érnének épségben haza. Inkább néztem a tájat. Ilyenkor tavasszal a legszebbek a fák, mert ilyenkor virágzanak. Szinte lehet látni, ahogy feléled a természet. Egyszerűen gyönyörű. Elaludhattam, mert arra ébredtem, hogy már megálltunk. Egy hatalmas ház előtt parkoltunk. Kívülről élénksárga színű, háromemeletes ház, hatalmas ablakokkal. Mindegyik függönnyel volt eltakarva. Megakadt a szemem a 2.ik emeleten. Egy zongora állt az erkélyen, és mintha játszott volna valaki rajta. Halk zongoradalt hallottam. Körülöttünk mindenfelé hegyek voltak. Látszottak már a fákon, hogy zöldülnek.

- Hol vagyunk?

- A házamban. Megörököltem, amikor a szüleim meghaltak.

- Nagyon sajnálom. Nem tudtam.

- Semmi baj. Nem voltunk jó viszonyban. Sokat veszekedtünk, ezért költöztünk el. – érződött a hangján, hogy ideges.

- Kivel költöztél el?

- A húgommal. Kyra a neve. Még csak 7 éves. Nem mertem ott hagyni a szüleimnél, állandóan verték.- mondta elcsukló hangon.

Éreztem, hogy sokat jelent neki a húga.

-                    Gyere! Menjünk be, aztán megbeszéljük, hogyan tovább.

Ahogy beléptünk szóhoz sem tudtam jutni. Az előszobában a fogasokon sorakoztak egymás után kabátok. Mellettük volt egy csodaszép tükör. De amikor belenéztem elszörnyedtem. Az izzadságtól vizes hajam a tarkómra tapadt, az arcomat pedig sebek keresztezték. Körbe vezetett a házban. Mindenhol a falon kis képek lógtak, amin ő és a húga szerepelnek. Az egyik szobában kicsit elidőztünk. Jobban szemügyre tudtam venni a régi bútordarabokat. A szoba egyik sarkába volt egy francia ágy. Mellette egy kis éjjeliszekrény. Megpillantottam rajta egy fényképet. Közelebb léptem, és láttam, hogy én vagyok rajta, egy kék kis ruhában. Nem is emlékeztem, hogy mikor fényképezhetett le. Az egyik polc tele volt fegyverekkel. Kicsit megijedtem. Addig jó amíg nem rám fogják azokat. Magamba jót mosolyogtam. Az asztalon volt egy könyv. Jobban szemügyre vettem, és láttam, hogy az az én Rómeó és Júliám. Felismertem a borítójáról, mert még kis koromba összefirkáltam. Az egész házban ez volt a legszebb szoba. Mikor beléptünk a következő szobába rögtön tudtam, hogy az Kyra szobája. A falak rózsaszínre voltak festve. Mindenhol szétvoltak dobálva babák. A földön megpillantottam az egyik babával játszó lányt. Lassan megfordult.

-                    Szia! Te ki vagy?- kérdezte félénken

-                    Ashley Redford a nevem. Te meg gondolom Kyra vagy.

Bólintott. Aztán nem is szólt hozzám többet. Inkább csak Cole-hoz beszélt.

-                    Gyere játszunk egy kicsit!

-                    Figyelj! Még beszélgetünk egy kicsit Ashleyvel és aztán megígérem, hogy játszunk.

Hagytuk tovább játszani Kyrat. Lementük a földszintre. Ahogy haladtunk lefele a lépcsőn eszembe jutott valami.

-                    Cole itt ugye nem fog megtalálni minket a fickó?

-                    Ne aggódjál! Ő még mindig abba a hitben él, hogy mi szakítottunk. Azért kellett sietnünk mert bármikor rájöhetett volna, hogy átvertük. Viszont itt biztonságban vagyunk, mert a ház körül van egy burok, amit ő nem tud érzékelni.

Nem tudtam neki mit mondani. Csak értetlenül álltam az ajtóban, mint egy rakás szerencsétlenség. Percekig nem mozdultunk. A csendet én törtem meg.

-                    És akkor mihez kezdjünk? Nem mondhatjuk mindig azt a szüleimnek, hogy Lilivel megyek kirándulni. És mit akar tőlem a fickó.

-                    Azt akarja, hogy ne legyünk jóban.

-                    Nem tudom miért fáj neki ha valaki boldog. – duzzogtam

-                    Figyelj van három megoldás.

1.     Vagy úgy teszel  mintha meghaltál volna, és akkor az egész életedet itt kell töltened, és nem találkozhatsz a szeretteiddel.

2.     Átváltoztatlak, és akkor mindkettőnket meg fog ölni.

3.     Megpróbálod megidézni a védőangyalodat. Viszont ha nem sikerül megidézned a védőangyalt, akkor meg is halhatsz.

Láttam rajta, hogy átváltoztatni semmiképpen nem fog. A szüleimet meg nem szerettem volna elveszíteni. Egy választásom maradt.

-                    Próbáljuk meg megidézni a védőangyalt

-                    Biztos vagy benne? Ez a legkockázatosabb. De ha ezt szeretnéd, akkor legyen.

Széttolta a bútorokat. Egy pillanatra eltűnt, de mire észrevettem, hogy nincs mellettem, már vissza is jött. A kezében hatalmas gyertyákkal. Letette őket egy körbe. Mikor elkészült intett, hogy álljak be.

Engedelmeskedtem. Lassan beálltam. Valami bizsergést éreztem. Cole elkezdett valamit motyogni latinul, és lassan körbejárt. Hirtelen észrevettem, hogy egy fénycsík hald felém, már majdnem elhajoltam, amikor Cole rám ordított: NEEEE. Hatalmas csattanással belém szállt a fény. Hihetetlen milyen érzés kerített a hatalmába. Hirtelen minden elsötétült körülöttem.

-                    Ashley, Ashley?! Hallasz?

Úgy éreztem magam, mintha valaki belefojtott volna a vízbe.

-                    Ashley! Ha hallasz engem a jelez valahogyan. - ez egy mély öblösebb hang volt.

Hirtelen a levegőbe emelkedtem és rázkódtam. Rájöttem, hogy a mentősök azok. Nem szerettem a kórházakat. Miután beemeltek a mentőbe egy hang továbbra is nevemet mondogatta. Nem engedett az a fojtogató érzés. Megint megálltunk. Lebegtem, rázkódtam, és a földre értem. Hirtelen melegebb lett. Ebből tudtam, hogy beértünk a kórházba. Aztán megint elveztettem az eszméletemet. Arra ébredtem, hogy valami csipog mellettem.

-                    Ash, jaj de jó, hogy felébredtél!

Kinyitottam jobban a szemem. Nagy aggódó zöld szempár nézett vissza rám. Mintha láttam volna már, de nem tudom, hogy kicsoda.

-                    Ki vagy???

A fiúnak az arca teljesen eltorzult.

- Én vagyok az Cole!!

Cole,Cole,Cole nem ismerős ez a név.

- Nem rémlik semmi. Bocsánat!

- Remélem, majd egyszer emlékezni fogsz rám.

Kiviharzott a szobából. Utána rögtön bejött egy nővér. A vörös göndör haja hullámokban leomlott a háta közepéig. Hihetetlenül idegesítő volt, ahogy vigyorgott.

- Szóval -kezdte a mondandóját -, tudja, hogy magát hogy hívják?

- Ö… Azt mondja nekem mindenki, hogy Ashley.

- És tudja, hogy hol lakik??

-Hát… Nem nagyon emlékszek semmire. Csak azt tudom, hogy most kórházban vagyok, fáradt vagyok, és mindenki hülyeségeket kérdez tőlem. Örülnék, ha végre békén hagynának!!

- Rendben, Kisasszony! Majd holnap visszajövök.

Miután kiment rögtön elaludtam.